"A pusztító vágyról, a várakozó csendről, amikor mindketten iszonyatosan akarják és mégsem történik semmi. Milyen furcsa, amikor egymásra várunk, mikor ott vagyunk egymásnak... Biztosan le lehetne írni sokkal prózaibban is, de egyszerűen így jött. És nekem a vágy is pont ilyen. Ha van az írásban impresszionizmus, akkor ez az." - Aki szereti a műfajt, annál tarolni fog Elilian álomkép szerű vallomása.

Ki lesz a következő? Írj nekünk a leabugyival@gmail.com címre!
------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Az a rothadó alma... Ott feketéllett már egy ideje a lábai közt és ahogy betömte a szájába, agyonütött engem a gyönyör. Kétségbeesettem túrtam ujjaim a földbe, hátha megragadnak valami fogódzót. Sztahanovista volt ő, bár ez nála csak fejben játszódott le, külső szemlélő mit sem sejtett az ő elfoglaltságaiból.
Játszadozott a gondolataival, a fénnyel és a sötéttel, rakosgatta őket egymás elé, mögé. Beágyazódtam a földbe, néztem a szája széléről lecsorgó fekete savat. Langyos szél enyhén odébb fújta az arcán a cseppeket, lassan, bele a hajába, a hajáról a könyökéig csorgott, onnan az én számba. Mint a méz olyan volt. Egy villanásnyira egymásba botlott a tekintetünk. Itt kezdődött el valami, ami abban a pillanatba meg is halt. Ahogy a föld lassan átázott, gőzölgő megfeszített testem a föld felett le és fel.

Puha rothadó alma édes nedve csorog le a torkomon, a magány koronája hatalmasodik fejem fölé, fogaimat csikorgatja a vágy. Nézem görcsös kezeit. 
Azt akarom, hogy az arcom érintse, tapogassa, kezeivel oda nyúljon, markoljon. Az illata, ahogy párállik és duzzad két combja közt. Egy ér dagadt ki a homlokán, hűvösségétől mégis megfagyottan bámultam a lombok közül a szúrós fénybe. Megneszeltem pillantását, észrevette. Most, lágy nyelve, nézd, nézd!

Nedves, verejtékes gyönyört, hogy profanizálja a valóság. Szemembe szúrja tömeggyilkos tekintetét, ledöf vele és nem ereszt. Most fogok megsemmisülni, most fogok meghalni. Remegek, most megállt az idő, mikor indul újra már várom, de érzékletes ez a mozdulatlanság, ahogy esendő hitványságunkban mártózva, pimasz gátlástalanságával fosztogatja testem.
Elfogyok.
Már egy vagyok a földdel, tekintgetek kifelé a fehéren szűrődő égboltra, pislákol csak bennem az élet. Meghaltam.

Ki lép? Sóhajtok csak úgy bele a világba, csak kering a levegőben, rá a szájára. Vétkekre vágyom, apró kínokra, hogy a végén beteljesüljön egy utolsó petit mort.

Milyen gyönyörű, így halottan, tudom, egy alig megtörténő érintéssel újra életet adnék, de nem teszem. Átjár a fölényes gonoszság édes íze.

Továbbá: http://www.facebook.com/leabugyival