Amina két felvonásban mesél a gyermekáldásról. Figyelem! Egyedülálló harmincas hölgyek! Az esetleges kellemetlenségek elkerülése miatt, kérem, kapcsolják ki biológiai órájukat.

Jöhet a következő: küldd el nekünk őszinte vallomásodat a leabugyival@gmail.com címre! 
------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Életünk legmegrázóbb élményeit kétség kívül a pinánknak köszönhetjük, engedjétek hát, hogy megosszam veletek szüléseim történetet /is/.

Szégyenlős vagyok. Nem, nem a pina esetleges asszimmetriája, a lábam, vagy a fenekem formája miatt, hanem úgy általában. Ha figyelnek, szemérmesen tudom takarni a bokám ívét, a könyököm hajlatát is, elpirulok, ha a hajam göndörségét ecsetelik. 

Az ultrahang a szondával az első trimeszterben egyenesen leizzaszt. - Ne, doki. Majd én bedugom, ne nézz oda. - kérem az orvost és ő drukkol, hogy szülésig lerakjam valahova ezt a fura mániámat, és bátran tárjam szét a kaput, ahonnan majd egy sok hajú, négy kilós kisfiú tör utat magának.

Kilenc hónap viszonylag nagy idő. Bőven elég arra, hogy az ember lánya megtanuljon vakon puncit borotválni, vécén aludni hajnalban, és kizárólag kutya pózban élvezni, arra viszont nem elég, hogy megtanuljon bízni. Bízni az izmaiban, a tudásában, a gyerekében, a Jóistenben. 

Az első szülésem tehát arról szólt, hogy miközben azt hittem, pikk-pakk kitolom a bébit /mert mindent elolvastam, mindent meghallgattam és széles a csípőm/, jól pofára estem. Hat óra ordítás után úgy néztem az orvosra, mint az egyedüli megmentőmre és könyörögtem, hogy váltson meg, vagy lőjenek agyon, nem érdekelt a légzés, a tágulás, az együttműködés, egyszerűen összezártam a combom és ha van ilyen, hát én nem tágultam, hanem zárultam.
Kilenc óra vajúdás után lassan elfelejtettem, hogy ez nem kínvallatás, hanem az élet velejárója, aminek a végén megszületik a gyerekünk és halleluja. Csapzottan, már már beleájulva a fájdalomba vártam, hogy majd a doki, a doki csinál valamit, táguljon ő helyettem, nekem már elegem van, meghalok. Az érzéstelenítő a gerincembe olyan volt, mint a megváltás, hirtelen kitisztult a tudatom és teljes átéléssel fogadtam Gombócot. 

Minden bizonnyal /és pátosz nélkül/ ez az a kép, amit az ember élete végéig nem felejt el, ahogy kiemelik, felsír, ahogy elrohannak vele és kapnék utána, de lefogják a kezem, majd visszahozzák lepedőbe bugyolálva és patakzik a könnyem: szia fiam, az első üdvözlet.

Egy darabig kérdés volt, vajon kudarc-e a szülni nem tudás, mert ahogy mondani szokták, ez lehet trauma, a gyerek nem küzdötte végig magát, blablabla. Nem, nem kudarc. Amíg az ember bele nem hal, sosem kudarc. Felállsz, mész tovább. Én is, Gombóc is. Nagy, okos harcos lesz, ebben biztos vagyok. Hogy mit tanultam belőle? Hát azt mindenképp, hogy máshogy kell.

Mire a doki összevarrt és kajánul megkérdezte, hogy érzem magam, azt feleltem: jöhet a következő.

A bejegyzés második részéig további tartalmakat találsz a Facebook oldalunkon, csatlakozz hozzánk!